Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


31. fejezet - Megbánás nélkül

2015.06.23

Pár napig a jóbarátok úgy éltek, mint régebben. Boldogok voltak, az erdőt járták, nevettek és beszélgettek. Ám a szabad perceiben, mikor nem volt a többiekkel, Arimer csak Elterre tudott gondolni. Bántotta, hogy nem tudja, hol van a fiú végső nyughelye, mert parancsba adták, hogy senki ne mondja el a lánynak. Legolas előzékeny volt vele, ám a múltkorihoz hasonló romantikus jelenetek többé nem játszódtak le közöttük. A fiú szemeiben nőttön-nőtt a távolság, és Arimer nem tudta ezt mire vélni.

 - Gimli, nem tehetem! - Legolas már ezredjére próbálta elmagyarázni barátjának a helyzetét.
 - Dehát nem szereted azt a lányt! - dörmögte a törp.
 Legolas sóhajtott.
 - Apám őt jelölte meg jövendőbelimként. Kötelességem páromként választani.
 - Dehát nem szereted!
 - Gimli...! - a herceg közel volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét, ami nem sűrűn fordult elő vele. Hajába túrt, és ha lehet, még ingerültebben kezdett el fel-alá cirkálni a fleten.
 - Én csak azt mondom, hogy még az ilyen hegyesfülű tündehercegecskéknek is szabadnak kell lenniük, ha arról van szó, kit szeretnek.
Legolas felsóhajtott. Nem volt annyira egyszerű felbontani eljegyzését, mint gondolta. Először apjával kellene tudatnia mindent - hogy gonosz csapdába estek mindannyian. Azután el kellene magyaráznia, hogy bár Arimer nem nemesi családból származik, szülei sincsenek és semmiféle rokonai, ennek ellenére szeretik egymást. Apja reakcióját előre tudta vetíteni - ám a probléma ott kezdődött, hogy Alya nem volt hajlandó felbontani eljegyzésüket. Bármit mondott a herceg, a tündelány kérlelhetetlen volt. 

Édipofi Arimert is mindenfelé magával hurcolta. Ha a fiatal tündelányokkal volt, ha az erdőbe ment gyógynövényeket gyűjteni, ha csak a fleten üldögélt, alig hagyta Arimert egy pillanatra is egyedül. Kínosan figyelt rá, hogy lekösse a lány gondolatait, és most először talán úgy tűnt, Arimernek van rá szüksége, nem pedig fordítva. Az ifjú hobbit neheztelt Legolasra, mert a fiú kevés időt töltött Arimerrel. Elmúltak már azok a napok, amikor Édipofi arról álmodozott, hogy a herceg kedvese legyen! Teljes szívéből kívánta a két tündének, hogy csillaguk végre egymásra találjon, ám erre a legkisebb esély sem mutatkozott. Így hát tette, amit tehetett; segített Arimernek lekötni a gondolatait.
 - Édipofi - szólt Arimer egy nap, mikor a fletük felé sétáltak, egy hosszú erdei kirándulás után -, miért kell nekem folyton veled lennem? Nem zavar a társaságom?
 - Zavar? Dehogy zavar! - nevetett a hobbit-lány - Sőt, örülök hogy végre velem vagy! Oly sokáig voltam kénytelen társaságodat nélkülözni...nem szeretném átélni azokat a napokat mégegyszer!
A tündelány csak mosolygott, majd szótlanul haladtak tovább. Mikor éppen a fájuk alá értek volna, Arimer egy hangot hallott, ami az ő nevét szólítja. Intett Édipofinak, hogy haladjon csak tovább, ő pedig a hang forrását keresve lépett a fák közé. Egy kis tisztáson Legolas és Alya álltak, és a jelek szerint éppen vitáztak. Arimer behúzódott egy bokor mögé, így a két másik nem láthatta.
 - Arimer! Hogy mindig csak ő! - Alya kiabálás közben a karjaival is csapkodott, amit Legolas inkább érdeklődve, mint félelemmel szemlélt - Én, egyedül ÉN vagyok méltó arra, hogy a kedveseddé váljak!
 - De őt szeretem, Alya! Mondtam már, és ha kell, még többezerszer is elmondom! Az egyetlen, akivel boldog lehetek, az ő, és nem más! 
 - Akkor majd hozzászoksz a boldogtalansághoz! - sziszegte Alya, majd Arimert épphogy elkerülve elviharzott a fák közé. Legolas az arcába temette a kezét, a földre roskadt és hatalmas sóhaj hagyta el ajkait. Amikor felpillantott, Arimer már ott ült mellette. A lány nem nézett rá; eltökélten bámult egy kis fűcsomót, mintha az választ adhatna a kérdéseikre. 
 - Komolyan mondtad? - ez volt az első kérdése a fiúhoz. Továbbra sem nézett a szemébe, a füvet piszkálta.
 - Minden szót komolyan gondoltam - fürkészte a fiú Arimer arcát. Nem tudott róla semmilyen érzelmet leolvasni.
 - Én...nem szeretnék apád és közéd állni. Ha ő nem tartana arra méltónak, hogy veled legyek...
 - Szembemennék érted apámmal! - kiáltott fel Legolas.
 - Akkor miért nem teszed? - a lány olyan hirtelen fordult a fiú felé, hogy annak még meglepődnie sem volt ideje. Arimer arcáról szemrehányást olvasott le, szemeiben pedig gyöngyökként csillogtak a ki nem mondott kérdések. 
 - Azt hittem...azt hittem, már nem kellek - ismerte be a herceg -, hogy már nem szeretsz. Én annyiszor vallottam neked, te viszont soha. Mióta visszakaptad a Harcos lelkét is...nehezebben beszélsz velem. Mintha nem is akarnál.
 - Dehogynem akarlak...jobban, mint valaha. A tiltott gyümöcs a legé... - Arimer nem tudta befejezni a mondatát. A herceg oly régen áhított csókja belefojtotta minden maradék gondolatát és ellenvetését; hirtelen rádöbbent, hogy a világ akár lángokban is állhatna körülöttük, ezt a pillanatot akkor sem szakítaná szét. Szerette. Fenntartások, ellenérzések és megbánás nélkül. Szerette.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hurrá!

(Detti, 2015.06.24 10:16)

Köszönöm! Köszönöm hogy megírtad, hogy elolvashattam, hogy élvezhettem! Erre vártam már mióta! :-D