Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4.fejezet-Az áruló

2012.05.30

Legolas egy pillanatig habozott, majd ő is Elter után eredt, be a fák közé. Végül is az erdő közepénél, egy kis tisztáson állapodtak meg. Elter zihálva torpant meg, mikor felfedezte, hogy a tünde követte. Ujjai között a visszafolytott bűverő szikrázott, hangja dühösen szegezte neki a kérdést Legolasnak:
-Miért jöttél utánam?
-Én jobbat kérdezek. Miért hagytad a barátainkat a bajban?
-Mert...mert én jót akarok.
-Hazudsz!-kiáltott a tünde magán kívül. Erre Elter egy megjegyezhetetlen bűvigét suttogott, és ezzel Legolas mögé került. Hirtelen kikapta a kezéből az íjat és a hátáról a puzdrát, és amint Legolas megfordult, így felfedezve őt, nekiszegezte a kardját. A tünde kétségbeesett. A késén kívül semmi használható fegyvere nem maradt. Szerencséjére Elter elbizonytalanodott, és halkan megszólalt:
-Ártatlan vagyok. Nem csináltam semmi rosszat...-úgy hangzott, mint egy kisfiú védekezése. Igaza volt hát Arimernek; Elter nemrég még csak gyerek volt, és ez még nyomot hagyott a stílusán. Legolas tehát úgy kezelte, mintha tényleg csak gyerek lenne. Türelmesen kérdezte hát:
-Arimer és Édipofi fogságba esett, és még szegény Gimli barátom is velük van. Ez nem rossz?
-Segíteni akartam-mondta Elter szinte bocsánatkérően.
-De miért így?
-Mert szerintem könnyebb őket kiszabadítani, minthogy mind odavesszünk.
-Ez a terved? Hát ebből nem sok jó fog kisülni.
Úgy látszott, Elterbe visszatért a férfi, mert állát dacosan szegte fel.
-Majd meglátod!-mondta.
-Ha ez megint trükk, nem fogok bedőlni neki. Inkább kiszabadítom mindhármukat egyedül.
-Azt már nem! Ők az én barátaim!-harsant bele az erdő látszólagos csöndjébe Elter hangja.
-És Gimli?-kérdezte Legolas-És...Arimer?
Ezzel sikerült Elter érzékeny pontjára tapintania. Hát igen. Arimer. Amióta Elter Arimert ismerte, még sosem látta annyira boldognak, mit mikor Legolas-szal volt. A lány teljesen a bizalmába fogadta messzi fajtársát, és ez felettébb idegesítette a varázsló-tanoncot. Őt már évek óta ismerte, mégsem volt annyira bizalmas kapcsolatban a tünde-lánnyal, mint amilyenben az Legolas-szal volt. Nem tudta, nem értette, miért van az, hogy a két tünde szinte szavak nélkül is érti egymást, hogy elég egy pillantást vetniük a másikra, és máris tudják, hogy annak mi jár a fejében. Ez feldühítette. Zavarta. Hogyne zavarta volna, mikor ő annyi éve ismerte és szerette Arimert, és erre idejön ez az idegen, és mindent felborít. Persze, valahol sejtette, hogy a lány sosem úgy tekintett rá, mint férfira, inkább csak úgy mint egy barátra. Ez azonban változhatott volna, ha...ha nem jön ide ez az átkozott tünde.
-Te nem ismered Édipofit. És Arimert sem.-válaszolta végül.
Legolas elmosolyodott. Mosolya a nap fényére emlékeztette Eltert, de ez most még jobban idegesítette. Arimer is mindig így mosolygott.
-Szerintem ez nem így van, de ha igen, akkor nemsokára másként lesz-mondta Legolas.
-Maradjunk annyiban, hogy te esetleg Gimlit szabadíthatod ki.
-És a többiek? Én nem hagyom őket cserben. Egyedül pedig úgyse bírsz el ennyi orkkal.
-Ezt bízd csak rám!-kiáltott fel Elter dacosan.
-De Elter-kérlelte a tünde-ez így nem lesz jó. De ha összetartanánk...
-Én veled? Soha!-vágott közbe Elter, de aztán jobban meggondolta. Egyedül csakugyan nem tud velük elbánni, és a tünde még hasznos szövetségest jelenthet. De Arimert egyedül szabadítja ki. Legolast még a közelébe sem fogja engedni.-Na jó-mondta végül-de csak ez egyszer. Tessék-nyújtatta a tünde felé az íját-Ezt visszaadom.
-Köszönöm-mondta Legolas-Akkor mehetünk?
Elter bólintott, és elindultak a tábor felé.

Így hát e két szövetséges elindult megmenteni a barátait. Közben maguk a foglyok is a szökést tervezgették, hiszen amint Elter és Legolas otthagyta őket, elfogták őket.
-Hát akkor hogy legyen, barátaim?-kérdezte Arimer.
-Ülünk, és várjuk a halált-dörmögte Gimli.
Édipofi rögtön megijedt a borúlátó szavaktól:
-De én még túl fiatal vagyok! Még nem akarok meghalni!
-Ahogy egyikünk sem-mondta Gimli-de sajna, erre van a legtöbb esélyünk. Ha legalább Legolas itt lenne! Vele még a rabságot is elviselném!
Arimer halkan felsóhajtott. Ő is jobban örült volna, ha Legolas velük van, és nem Elterrel, aki egyre kiszámíthatatlanabb, és akár meg is ölheti. Persze, ha a tünde is itt lenne, akkor a szabadulás csillagának halvány reménysugarát sem látnák. Így legalább reménykedhetnek.
-Én már sok lombhullást megértem, de eddig a fogságot nem sok ideig viseltem el. Ne aggódj hát, periannath! Fogság után szabadulás következik.
-De Elter? Ő áruló?
-Még ha az is-folytatta Arimer-Legolasban én megbízom. Bizonyára igaz és hű barátnak bizonyul. Ha nem is a mi barátainknak, perian, legalább Gimlit kiszabadítja. S akkor elszökünk mi is.
-Szép leány-mondta Gimli sejtelmesen mosolyogva-Legolas nem csak miattam jön ide, elhiheted.
-De nem miattam-mondta szomorúan Édipofi, aki kicsit elkeseredett, hogy ő mindig mindenből kimarad, amit a többiek csinálnak. Főleg Arimert irigyelte. Olyan volt neki, mintha a testvére lenne, akiről példát vehet. Vagy olyan mint az anyja. Elter meg az apja. Ő eddig úgy gondolta, hogy a tünde-lány hihetetlenül boldog Elterrel, de most észrevette, hogy amikor Legolasról beszél, szavai simogatnak, mint a nyári szellő a virágszirmokat, egyebként is csillogó szeme pedig mintha sziporkázna a hold fényénél. Édipofi eddig nem is látott tündét, csak Arimert, és még őt is meglepte a fajtájának szépsége, sugárzása, és legfőképp a hangja. De az volt az igazi, mikor egymáshoz beszéltek! Akár a hárfa húrjainak zenéje, olyan volt a tündék hangja.
-Ugyan, Édipofi-vigasztalta Arimer, aki rögtön észrevette, hogy a hobbit elkomorodott-Legolas már látott, és beszélt is rólad.
-És mit?-csillant fel Édipofi szeme.
-Hát-jött zavarba Arimer-arról beszélt...hogy...te vagy az első lány hobbit akit látott, és hogy még tünde-mértékkel mérve is szép vagy.
A hobbitnak tetszett a válasz, elhallgatott hát, és fülelt az éjszaka neszeire.
-Nem is tudtam-mondta csalafinta arccal Gimli-hogy az én Legolas barátom ilyen szépeket is mond. Ebben inkább esetlennek néztem volna, de úgy látszik, igazi gavallér.
-Ezt nem volt alkalmam tapasztalni-mondta Arimer udvariasan-de gondolom, neked jó szemed van az ilyesmihez, hisz te magad is az vagy.
-Ugyan már!-legyintett a törp-Úgy tűnik, Legolas ebben is túlszárnyal, ahogy sok minden másban. Például itt van ez a mérhetetlen erdő-imádata. Ha nem szerette volna megnézni az Ent-erdőt, akkor most nem lennénk bajban. Persze, akkor veletek sem találkoztunk volna, amit viszont bánnék.
-Igen, valóban jó volt titeket megismerni, még ha ilyen kevés időre is. Meg ne rémülj, Édipofi, de azt hiszem, innen nem lesz már szabadulás. Végünk van!

Elter és Legolas halkan lépegettek a tábor felé. A tünde fejében összeállt már a terv, és Elterrel is megbeszélték az egészet. Titokban szabadítják ki a foglyokat, és azután csöndesen megszöknek. De Elter mást gondolt. A csata (mert ő csatát akart) hevében Arimer majd meglátja, hogy ő bizony nem az a kisfiú, akinek a tünde-lány ismeri, és hogy ő többet ér, mint bármilyen tünde. Így mentek hát a seregnyi ork felé, ám mikor odaértek, hirtelen megtorpantak, nem félelem bénította meg őket, hanem a tömény undor. Az orkok ettek. Elter még csak elviselte volna a látványt, de Legolas már nem. Ő tünde volt, és szívből gyűlölte ezeket az ocsmány, fajtája meggyalázására teremtett lényeket, és nem bírta a látványukat sem. De (ki tudja miért, vagy inkább kiért?!) erőt vett magán, így folytathatták rémes útjukat. Csöndesen lopóztak a foglyok felé. Édipofi aludt, Gimli is, egyedül Arimer volt ébren. Szemmel láthatólag aggódott valamiért, vagy talán valakiért, és csillogó szeme többször tekintett az erdő, mint a tábor felé. Nem a saját sorsa aggasztotta, hanem a Legolasé és az Elteré. Nem gondolta volna, hogy a varázsló valaha elárulja, azt hitte, szereti. De úgy tűnik, ez kevés volt, és Elter mégis inkább a rosszat választotta. De ki tudja, miért? Talán féltékeny volt? És mégis kire? Talán...
-Arimer!
A tünde-lány felkapta a fejét. Jól hallotta? Vagy csak a képzelete játszott vele?
-Én vagyok az, Legolas.
Ez ő!
-Figyelj rám jól! Odadobom a késemet, vágd el a köteleiteket! Mi addig elintézzük az orkokat. Jó?
-Rendben-súgta Arimer, és már repült is a tünde-kés. Villámgyorsan elmetszette a saját köteleit, majd a Gimliét, és végül Édipofiét is. Ezek, amint felébredtek, és látták, hogy megszökhetnek, rögtön megértették, és halkan a fegyvereik felé kúsztak. De bármilyen óvatos is volt Gimli és Arimer, Édipofi akaratlanul is elárulta őket. Véletlenül rálépett egy gallyra, ami reccsenve tört darabokra, az orkok feléledtek, és amint látták, hogy a foglyok szökni akarnak, megtámadták őket. Gimli ordítva vetette az első orkra magát, Arimer előbb félrelökte Édipofit egy védett helyre, majd ököllel esett neki a rá támadó orknak. Közben Elter és Legolas is támadott, Elter varázslatokkal, Legolas íjjal. Arimer mindeközben veszélyes küzdelmet folytatott azzal az orkkal, aki meg akarta támadni Édipofit, de sehogy sem bírt vele, ugyanis semmilyen fegyvere nem volt. Az ork már legyűrte, acsarkodó pofája ott tornyosult föllötte, mikor egy jól irányzott nyílvessző egyenesen a szívébe állt. A tünde-lány lelökte magáról a holt orkot, és egy kicsi, de éles tárgyat érzett a kezében. Legolas kése volt, amit el is feljtett, így most nagyon örült neki. Újult erővel rontott rá arra a hatalmas orkra, aki az előbbi helyére állt, és egyhamar le is gyűrte. Eközben a többiek már jópár orkot megöltek, már nem is maradt, csak úgy tizenöt, de azok viszont pihentek voltak, míg hőseink fáradtak, így történhetett hát, hogy mikor Legolas kilőtte egyik nyilát, maga mögé nem is nézett, és az egyik ork karddal rontott rá. A tündénél pedig nem hogy kard, de még csak kés sem volt, az íjjal pedig nem mehetett sokra közelharcban. A hatalmas uruk-hai már csak pár lépésnyire volt, amikor egy apró, de éles kés a hátába állt. Ez ugyan megakadályozta abban, hogy megölje a tündét, de kardjával még szúrt egyet, és így vele együtt Legolas is lerogyott a földre, és nem is tudott felkelni onnan. Mikor Arimer ezt észrevette, elsápadt, mert hisz ő volt, aki a tőrrel leterítette az orkot, de megállítani már nem tudta. Gimli, mihelyst látta, hogy a barátja bajba jutott, odaugrott, és az orkoktól szerzett kardjával védte Legolast. Elter, mivel Arimert nem kellett oltalmaznia, Édipofihoz ment, és őt védte az orkok támadásiatól. A harc sokáig elhúzódott, már hajnalodott, mire az utolsó orkot is megölték. Bár győztek, nem voltak valami jó állapotban. Elter ruhája több helyen is elszakadt, Gimlinek a köpenyét hasította szét egy ork-kard, Arimer koszos volt, ahogy mindannyian, ruhája pedig a karjánál kihasadt. De mindannyiuk közül Legolas szenvedte el a legsúlyosabb sérülést. A kardcsapás a bal vállánál érte, a seb csúnya volt, de nem túl mély. Arimer odafutott hozzá, és óvatosan a hátára fektette.
-Hogy vagy?-kérdezte suttogva.
-Egész jól-válaszolt a tünde elhaló hangon-a vállamat érte a csapás, de ha nem segítesz, akkor...
Arimer kedvesen az ajkára tette az ujjait.
-Ne beszélj-mondta-elviszünk a barlanghoz. De addig is-tette hozzá-ez is megteszi-mondta, és lehasított időközben visszaszerzett késével egy darabot az ingéből, majd lazán bekötözte Legolas vállát. Ezután rámosolygott, és felegyenesedett. Ekkor találta magát szemben Elterrel.
-Te meg hogy kerülsz ide?-kérdezte tőle ellenségesen.
-Én...csak...
-Ne aggódj-mondta Legolas csöndesen-ő nem áruló.
-Hanem?
-Csak egy gyerek, aki felnőttnek hiszi magát, de a szíve mélyén csak egy dologért küzd; azért, akit szeret. Bocsáss meg neki, kérlek! Ha másért nem, az én kedvemért.
-Rendben-sóhajtott a lány- Elter, megbocsátok. De most-vette újra a kezébe az irányítást-menjünk haza!
-A fejszém nélkül soha!-kiáltott fel Gimli, mire elkezdtek nevetni, és miután visszaszerezték fegyvereiket, elindultak. Mintegy segítségükre, jutalmukra, a nap is előbújt keleten, és talán csak az ősz miatt, de mindannyian úgy érezték, hogy az Ent-erdő az ő dicsőségük miatt virít aranyban, vörösben és barnában.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.